ÉLETRAJZ
Bár a születésem körül akad néhány furcsa egybeesés, teljesen átlagos körülmények közé, átlagos családba érkeztem meg 1978. március 10-én, Szegeden. A nevem olyannyira átlagos volt, hogy éppen ebből fakadtak később a gondjaim, amikor már tizenévesen közéleti szerepet kezdtem vállalni, illetve megjelentek első írásaim. Tóth Lászlóként anyakönyveztek, ez az egyik leggyakoribb magyar név. A leggyakoribb magyar vezetéknevek listáján 2016-ban a Tóth a 3. helyen szerepel, Magyarországon 208 658 magyar ember viseli ezt a vezetéknevet, a László szintén a mindenkori lista elején volt megtalálható a keresztnevek között az elmúlt évszázadokban.
Amikor 1997-ben megkezdtem a tanulmányaimat a József Attila Tudományegyetem kihelyezett tagozatán, a Budapest Média Intézetben több tanárunk (Havas Henrikre és Zöldi Lászlóra név szerint is emlékszem) kifejezetten javasolta, hogy a Nagy, Kovács illetve Tóth vezetéknevűek újságíróként használjanak olyan nevet, amellyel meg tudják különböztetni magukat az azonos nevűektől. Így lettem hivatalosan is Toroczkai László, az erdélyi felmenőim után vettem fel ezt a vezetéknevet, amelyet egyébként már 14 éves korom óta használtam, amikor az első verseimet és írásaimat papírra vetettem, és ezen a néven jelentek meg az első cikkeim a Magyar Fórumban, ahol 19 éves koromtól kezdve publikáltam.
Egy szegedi lakótelepen nőttem fel, a nyolcvanas évek késő Kádár-kori világának tömeggyártásban készülő kellékei között. Ugyanazokon a piros és kék műanyag székeken ültem, mint több százezer honfitársam, az első autónkra, egy Polski Fiatra nagyon sokat vártunk, bár később alig tudtuk használni, mert állandóan szervizben volt. Gyermekkorom legkedvesebb emlékei egy Ruzsa és Ásotthalom közigazgatási határának közelében fekvő öreg vályogtanyához, és egy Domaszék és Kiskundorozsma között, a mező szélén épített kis hétvégi házhoz kötődnek, a családom tulajdonában lévő két kis tanyához, itt jöhetett össze néha a nagy család, itt találtam meg a gyökereket, a szülőföldet, amelyhez ezer szállal kötődöm a mai napig.
A szüleim egészen pici gyerekkoromban – 7 éves lehettem – vittek le először a szegedi Vízitelepre, ahol aztán nagyon sokáig ott ragadtam, az imádott Tisza lett a második otthonom, rövid ideig kajakoztam, majd egy évtizedig kenuztam, minden nap volt edzés, időnként naponta két alkalommal is, sokat versenyeztem, 1990-ben a négyesünkkel diákolimpiát nyertünk.
Az első mozgalom, amelynek alapításában és vezetésében részt vettem, a Hagyományőrző Ifjúsági Szövetség volt, 1996-ban és 1997-ben élte fénykorát, valójában egy néhány tucatnyi szegedi, illetve Szegeden tanuló fiatalok helyi csoportja volt. 18 évesen kezdtem a Magyar Igazság és Élet Pártja (MIÉP) iránt érdeklődni, 19 évesen már a párt országgyűlési képviselőjelöltjévé választottak, 1998-ban aztán alig húszévesen az országgyűlési választáson induló legfiatalabb jelölt voltam. Csurka István, a MIÉP elnöke hívott Budapestre, a Magyar Fórum című laphoz, itt kezdtem dolgozni újságíróként, és lettem a parlamentbe jutó párt tudósítója. Az Országgyűlésből, valamint Délvidékről és a háború idején Koszovóból küldtem a tudósításokat.
1999-ben egy a hazáért, és különösen az akkor háborús fenyegetettség árnyékában élő délvidéki magyarságért aggódó baráti társaságot szerveztem, amelynek tagjai voltak azok is, akik később a Jobbikot megalapították, így a párt első elnöke, Kovács Dávid, továbbá a pártigazgató Szabó Gábor is.
2001-ben hívtam életre a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalmat (HVIM), amely mindössze két év alatt egy több ezer fős ifjúsági mozgalommá vált, az első olyan szervezetté 1920. június 4. óta, amely strukturálisan úgy épült fel, hogy nem vette figyelembe a trianoni békediktátum által megrajzolt határokat. A környező trianoni utódállamok gyorsan felfigyeltek a mozgalomra, s kimutatták a foguk fehérjét. 2002 után először csak a „magyar”, majd a román, a szerb és a szlovák titkosszolgálatok is zaklatni kezdték a magyarországi, délvidéki, erdélyi és felvidéki tagjainkat, végül kitiltottak engem Szerbiából (2004 és 2005, majd 2008 és 2010 között), Szlovákiából (2006-2011) és Romániából (2013), végül már a teljes vezetőséget kitiltották egy időre. Tették mindezt úgy, hogy semmilyen törvénytelenséget nem követtünk el, 2001 óta bejegyzett, törvényes szervezet voltunk, az egyetlen „bűnünk” az volt, hogy bátran kiálltunk a magyarellenes, soviniszta támadásokkal szemben. 2006-ban például a szlovák hatóságok pusztán azért tartóztattak le Pozsonyban, mert egy törvényes, előre bejelentett tüntetést szerveztem a magyar szó miatt bántalmazott Malina Hedvig ügye miatt.
Miközben több országban hatóságilag, az emberi jogainkat is sárba taposva üldözték a mozgalmunkat, és semmiféle állami támogatásban nem részesültünk, kizárólag önerőből és adományok segítségével 2001 és 2010 között létrehoztuk a legnagyobb kárpát-medencei össznemzeti fesztivált, a Magyar Szigetet, ahol több tízezer ember fordult meg, s ahonnan sikeres nemzeti zenekarok, előadók, kutatók indultak el, ahol szerelmek, házasságok, életre szóló barátságok szövődtek. A Magyar Sziget a határon túl is terjeszkedett, a mai napig Felvidéken és Székelyföldön is megrendezik a fesztivált. 2006-ban mi szerveztük meg a Kárpátia zenekarral közösen a történelem első tüntetését Versailles-ban, a Trianon-kastélynál, 2002-től kezdve pedig a HVIM minden esztendőben megtartja a több ezer főt vonzó trianoni felvonulását Budapesten.
Miután 2006. szeptember 16-án a szlovák rendőrség törvénytelenül letartóztatott a magyargyűlölők által megvert Malina Hedvig melletti kiállás miatt, a pozsonyi fogdából szabadulva érkeztem a budapesti Kossuth térre, ahol már egy napja tartottak a tüntetések Gyurcsány Ferenc őszödi beszéde miatt. A spontán szerveződő demonstrációk színpadát és hangtechnikáját az általam vezetett mozgalom tagjai kezdték biztosítani.
A tüntetők petíciót fogalmaztak, amelyet a Magyar Televízió vezetésének szerettek volna átadni, s erre a feladatra engem kértek fel. Először, a televízió vezetésének esélyt adva, csupán néhány társammal vittem át a petíciót, majd mivel az átvételt megtagadták, és az In-Kal Security őrei a rendőrséggel fenyegettek minket, visszatértem a Kossuth térre, ahonnan több ezer tüntetővel mentem vissza a MTV székházához.
Miután az első rendőri erőszakot követően az ostrom megtörtént, és a tömeg több órás harc után elfoglalta a székházat, a televízió sugárzását lekapcsolták, a petíciót pedig csupán a helyszínen lévő rendőrök vezetőinek és egy ott maradt szerkesztőnek tudtam átadni.
Ekkor, az ostrom végén készült az a híres fénykép, amikor egy rendőrautó hangosbeszélőjén keresztül szólok a tömeghez, ekkor tájékoztatom őket arról, hogy győztünk, átveszik a petíciót, nyugalomra intettem, kértem, hogy szűnjön meg az erőszak.
2006 és 2010 között szinte végig mozgalmat szerveztem, számtalan kormányellenes tüntetésen vettem részt, 2007 tavaszán alkottuk meg Budaházy Györggyel a párhuzamos Magyarország koncepcióját, Hunniát, amelyhez több ezren csatlakoztak. 2009-ben a meghívásomra Szegeden találkozott Vona Gábor, a Jobbik Magyarországért Mozgalom elnöke, Zagyva György Gyula, a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom elnöke, Tyirityán Zsolt, a Betyársereg vezetője és Kiss Róbert, a Magyar Gárda főkapitánya, és hivatalosan is megszületett az az összefogás, amely szentesítette a több éve tartó közös munkát, s amellyel a Jobbik 2010-ben a 2006-os 1% körüli eredményét megtizenhétszerezve, 17%-kal bekerült az Országgyűlésbe.
2003 és 2013 között 10 éven át voltam kiadója és főszerkesztője a Magyar Jelen című országos lapnak, amelynek egy változata Kanadában is megjelent.
2010-től a Jobbik Csongrád megyei listavezetőjeként a megyei önkormányzat képviselője vagyok. 2012-ben visszavonultam a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom vezetéséből, és a magyar-szerb határon lévő, Ásotthalomhoz tartozó tanyánkra költöztem, ahol a következő napon megjelent az első migráns csoport, egy fekete-afrikai kolónia. Mivel a határőrséget még a Gyurcsány-kormány megszüntette, az Orbán-kormány pedig nyitva hagyta a határt, és Ásotthalom akkori fideszes polgármestere sem akart semmit tenni, végül a migráció miatt tértem vissza a politikai közéletbe, 2013. december 15-én egy időközi választáson 71,5 %-kal győztem le a több mint másfél évtizede regnáló fideszes polgármestert. Egy évvel később, 2014 őszén az ellenfeleim kapituláltak, így a Jobbik történetének egyetlen 100%-os eredményét hozva, újraválasztottak, s immáron 7 éve vezetem a 4 ezer lakosú nagyközséget.
2014 tavaszán a migráció megfékezése érdekében hívtam életre az ásotthalmi mezőőrséget, amely mindössze 5 fővel kezdte védeni a határt, s vett részt több tízezer illegális határsértő elfogásában az elmúlt évek során. 2014-től kezdtem követelni a határkerítés megépítését a magyar kormánytól, amelyet azonban az Orbán-kabinet 2015 nyaráig elutasított. 2014-től a közvéleményt elsősorban a közösségi média segítségével kezdtem tájékoztatni az addig nem ismert határ-közeli helyzetről, az illegális migránsoknak szóló 2015-ös videóüzenetem pedig az egész világot bejárta, ezzel párhuzamosan külföldi újságírók kezdtek hozzám érkezni, s ez a helyzet évek óta sem változott. Így világszerte több tízmillió ember figyelmét tudtam felhívni a migráció problémájára.
2016 tavaszán Vona Gábor többszöri felkérésére vállaltam végül a megmérettetést a Jobbik alelnöki posztjáért, és a kongresszus meggyőző arányban döntött úgy, hogy a következő két évben a párt alelnökeként kell szolgálnom a hazánk ügyét.
A 2016. október 2-i népszavazás során még az én arcommal, vezetésemmel buzdított a Jobbik mindenkit arra, hogy szavazzon a migránsok betelepítése ellen, és szintén ekkor még el tudtam érni, hogy a Jobbik amnesztiát követeljen Budaházyéknak, illetve a Gyurcsány-rendszer által üldözött hazafiak érdekében. Az első konfliktusom Vona Gáborral 2016 novemberében volt, amikor a pártelnök bejelentette, hogy a Jobbik nem szavazza meg a migráns-kvóta elutasításáról szóló alkotmánymódosítást. Ez az év végén nyilvános összeütközéssé fokozódott, amikor Vona Gábor elhatárolódott az ásotthalmi rendeletünktől, amely megtiltotta a homoszexuális propagandát, és az akkori migrációs krízisre reagálva, szintén megtiltottuk a burkaviselést és mecsetépítést. A szaporodó konfliktusok 2017 novemberében belső háborúhoz vezettek, Vona Gábor ugyanis ekkor egy interjúban jelentette be, hogy az LMP-vel és a Momentummal is el tudja képzelni a kormányzást. Ekkor vált világossá, amit Vona addig az elnökség előtt, és hivatalos nyilatkozatokban is cáfolt: A balliberálisokkal akarja folytatni. Ettől a pillanattól fogva már csak az tartott a Jobbikban, hogy átvegyem tőle az irányítást, hogy meg tudjam menteni a valódi nemzeti oldal számára azokat az erőforrásokat, amelyek nem Vona Gáboré és baráti társaságáé voltak, hanem mindannyiunké, több tízezer emberé, akik másfél évtized alatt felépítettük a magyar nemzeti ellenállást. A 2018. május 12-én megtartott tisztújító kongresszus előtt még az alapszabályt is átírták, hogy csak párban lehessen indulni, és szervezetten szállították a küldötteket ellenem szavazni, de még így is mindössze 22 küldöttön, egy hajszálon múlt, hogy nem sikerült megmentenem a Jobbikot. 54:46 %-os aránnyal Vona emberét, Sneider Tamást választották a Jobbik elnökévé. Ezután az engem támogatókkal együtt kizártak minket a Jobbikból.
Iratkozzon fel a csatornára!
