ÉLETRAJZ

Bár a születésem körül akad néhány furcsa egybeesés, teljesen átlagos körülmények közé, átlagos családba érkeztem meg 1978. március 10-én, Szegeden. A nevem olyannyira átlagos volt, hogy éppen ebből fakadtak később a gondjaim, amikor már tizenévesen közéleti szerepet kezdtem vállalni, illetve megjelentek első írásaim. Tóth Lászlóként anyakönyveztek, ez az egyik leggyakoribb magyar név. A leggyakoribb magyar vezetéknevek listáján 2016-ban  a Tóth a 3. helyen szerepel, Magyarországon 208 658 magyar ember viseli ezt a vezetéknevet, a László szintén a mindenkori lista elején volt megtalálható a keresztnevek között az elmúlt évszázadokban.
Amikor 1997-ben megkezdtem a tanulmányaimat a József Attila Tudományegyetem kihelyezett tagozatán, a Budapest Média Intézetben több tanárunk (Havas Henrikre és Zöldi Lászlóra név szerint is emlékszem) kifejezetten javasolta, hogy a Nagy, Kovács illetve Tóth vezetéknevűek újságíróként használjanak olyan nevet, amellyel meg tudják különböztetni magukat az azonos nevűektől. Így lettem hivatalosan is Toroczkai László, az erdélyi felmenőim után vettem fel ezt a vezetéknevet, amelyet egyébként már 14 éves korom óta használtam, amikor az első verseimet és írásaimat papírra vetettem, és ezen a néven jelentek meg az első cikkeim a Magyar Fórumban, ahol 19 éves koromtól kezdve publikáltam.
Egy szegedi lakótelepen nőttem fel, a nyolcvanas évek késő Kádár-kori világának tömeggyártásban készülő kellékei között. Ugyanazokon a piros és kék műanyag székeken ültem, mint több százezer honfitársam, az első autónkra, egy Polski Fiatra nagyon sokat vártunk, bár később alig tudtuk használni, mert állandóan szervizben volt. Gyermekkorom legkedvesebb emlékei egy Ruzsa és Ásotthalom közigazgatási határának közelében fekvő öreg vályogtanyához, és egy Domaszék és Kiskundorozsma között, a mező szélén épített kis hétvégi házhoz kötődnek, a családom tulajdonában lévő két kis tanyához, itt jöhetett össze néha a nagy család, itt találtam meg a gyökereket, a szülőföldet, amelyhez ezer szállal kötődöm a mai napig.

A szüleim egészen pici gyerekkoromban – 7 éves lehettem – vittek le először a szegedi Vízitelepre, ahol aztán nagyon sokáig ott ragadtam, az imádott Tisza lett a második otthonom, rövid ideig kajakoztam, majd egy évtizedig kenuztam, minden nap volt edzés, időnként naponta két alkalommal is, sokat versenyeztem, 1990-ben a négyesünkkel diákolimpiát nyertünk.

Az első mozgalom, amelynek alapításában és vezetésében részt vettem, a Hagyományőrző Ifjúsági Szövetség volt, 1996-ban és 1997-ben élte fénykorát, valójában egy néhány tucatnyi szegedi, illetve Szegeden tanuló fiatalok helyi csoportja volt. 18 évesen kezdtem a Magyar Igazság és Élet Pártja (MIÉP) iránt érdeklődni, 19 évesen már a párt országgyűlési képviselőjelöltjévé választottak, 1998-ban aztán alig húszévesen az országgyűlési választáson induló legfiatalabb jelölt voltam. Csurka István, a MIÉP elnöke hívott Budapestre, a Magyar Fórum című laphoz, itt kezdtem dolgozni újságíróként, és lettem a parlamentbe jutó párt tudósítója. Az Országgyűlésből, valamint Délvidékről és a háború idején Koszovóból küldtem a tudósításokat.

1999-ben egy a hazáért, és különösen az akkor háborús fenyegetettség árnyékában élő délvidéki magyarságért aggódó baráti társaságot szerveztem, amelynek tagjai voltak azok is, akik később a Jobbikot megalapították, így a párt első elnöke, Kovács Dávid, továbbá a pártigazgató Szabó Gábor is.

2001-ben hívtam életre a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalmat (HVIM), amely mindössze két év alatt egy több ezer fős ifjúsági mozgalommá vált, az első olyan szervezetté 1920. június 4. óta, amely strukturálisan úgy épült fel, hogy nem vette figyelembe a trianoni békediktátum által megrajzolt határokat. A környező trianoni utódállamok gyorsan felfigyeltek a mozgalomra, s kimutatták a foguk fehérjét. 2002 után először csak a „magyar”, majd a román, a szerb és a szlovák titkosszolgálatok is zaklatni kezdték a magyarországi, délvidéki, erdélyi és felvidéki tagjainkat, végül kitiltottak engem Szerbiából (2004 és 2005, majd 2008 és 2010 között), Szlovákiából (2006-2011) és Romániából (2013), végül már a teljes vezetőséget kitiltották egy időre. Tették mindezt úgy, hogy semmilyen törvénytelenséget nem követtünk el, 2001 óta bejegyzett, törvényes szervezet voltunk, az egyetlen „bűnünk” az volt, hogy bátran kiálltunk a magyarellenes, soviniszta támadásokkal szemben. 2006-ban például a szlovák hatóságok pusztán azért tartóztattak le Pozsonyban, mert egy törvényes, előre bejelentett tüntetést szerveztem a magyar szó miatt bántalmazott Malina Hedvig ügye miatt.

Miközben több országban hatóságilag, az emberi jogainkat is sárba taposva üldözték a mozgalmunkat, és semmiféle állami támogatásban nem részesültünk, kizárólag önerőből és adományok segítségével 2001 és 2010 között létrehoztuk a legnagyobb kárpát-medencei össznemzeti fesztivált, a Magyar Szigetet, ahol több tízezer ember fordult meg, s ahonnan sikeres nemzeti zenekarok, előadók, kutatók indultak el, ahol szerelmek, házasságok, életre szóló barátságok szövődtek. A Magyar Sziget a határon túl is terjeszkedett, a mai napig Felvidéken és Székelyföldön is megrendezik a fesztivált. 2006-ban mi szerveztük meg a Kárpátia zenekarral közösen a történelem első tüntetését Versailles-ban, a Trianon-kastélynál, 2002-től kezdve pedig a HVIM minden esztendőben megtartja a több ezer főt vonzó trianoni felvonulását Budapesten.

Miután 2006. szeptember 16-án a szlovák rendőrség törvénytelenül letartóztatott a magyargyűlölők által megvert Malina Hedvig melletti kiállás miatt, a pozsonyi fogdából szabadulva érkeztem a budapesti Kossuth térre, ahol már egy napja tartottak a tüntetések Gyurcsány Ferenc őszödi beszéde miatt. A spontán szerveződő demonstrációk színpadát és hangtechnikáját az általam vezetett mozgalom tagjai kezdték biztosítani.

A tüntetők petíciót fogalmaztak, amelyet a Magyar Televízió vezetésének szerettek volna átadni, s erre a feladatra engem kértek fel. Először, a televízió vezetésének esélyt adva, csupán néhány társammal vittem át a petíciót, majd mivel az átvételt megtagadták, és az In-Kal Security őrei a rendőrséggel fenyegettek minket, visszatértem a Kossuth térre, ahonnan több ezer tüntetővel mentem vissza a MTV székházához.
Miután az első rendőri erőszakot követően az ostrom megtörtént, és a tömeg több órás harc után elfoglalta a székházat, a televízió sugárzását lekapcsolták, a petíciót pedig csupán a helyszínen lévő rendőrök vezetőinek és egy ott maradt szerkesztőnek tudtam átadni.
Ekkor, az ostrom végén készült az a híres fénykép, amikor egy rendőrautó hangosbeszélőjén keresztül szólok a tömeghez, ekkor tájékoztatom őket arról, hogy győztünk, átveszik a petíciót, nyugalomra intettem, kértem, hogy szűnjön meg az erőszak.

 

2006 és 2010 között szinte végig mozgalmat szerveztem, számtalan kormányellenes tüntetésen vettem részt, 2007 tavaszán alkottuk meg Budaházy Györggyel a párhuzamos Magyarország koncepcióját, Hunniát, amelyhez több ezren csatlakoztak. 2009-ben a meghívásomra Szegeden találkozott Vona Gábor, a Jobbik Magyarországért Mozgalom elnöke, Zagyva György Gyula, a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom elnöke, Tyirityán Zsolt, a Betyársereg vezetője és Kiss Róbert, a Magyar Gárda főkapitánya, és hivatalosan is megszületett az az összefogás, amely szentesítette a több éve tartó közös munkát, s amellyel a Jobbik 2010-ben a 2006-os 1% körüli eredményét megtizenhétszerezve, 17%-kal bekerült az Országgyűlésbe.

2003 és 2013 között 10 éven át voltam kiadója és főszerkesztője a Magyar Jelen című országos lapnak, amelynek egy változata Kanadában is megjelent.

2010-től a Jobbik Csongrád megyei listavezetőjeként a megyei önkormányzat képviselője vagyok. 2012-ben visszavonultam a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom vezetéséből, és a magyar-szerb határon lévő, Ásotthalomhoz tartozó tanyánkra költöztem, ahol a következő napon megjelent az első migráns csoport, egy fekete-afrikai kolónia. Mivel a határőrséget még a Gyurcsány-kormány megszüntette, az Orbán-kormány pedig nyitva hagyta a határt, és Ásotthalom akkori fideszes polgármestere sem akart semmit tenni, végül a migráció miatt tértem vissza a politikai közéletbe, 2013. december 15-én egy időközi választáson 71,5 %-kal győztem le a több mint másfél évtizede regnáló fideszes polgármestert. Egy évvel később, 2014 őszén az ellenfeleim kapituláltak, így a Jobbik történetének egyetlen 100%-os eredményét hozva, újraválasztottak, s immáron lassan 5 éve vezetem a 4 ezer lakosú nagyközséget.

2014 tavaszán a migráció megfékezése érdekében hívtam életre az ásotthalmi mezőőrséget, amely mindössze 5 fővel kezdte védeni a határt, s vett részt több tízezer illegális határsértő elfogásában az elmúlt évek során. 2014-től kezdtem követelni a határkerítés megépítését a magyar kormánytól, amelyet azonban az Orbán-kabinet 2015 nyaráig elutasított. 2014-től a közvéleményt elsősorban a közösségi média segítségével kezdtem tájékoztatni az addig nem ismert határ-közeli helyzetről, az illegális migránsoknak szóló 2015-ös videóüzenetem pedig az egész világot bejárta, ezzel párhuzamosan külföldi újságírók kezdtek hozzám érkezni, s ez a helyzet évek óta sem változott. Így világszerte több tízmillió ember figyelmét tudtam felhívni a migráció problémájára.

2016 tavaszán Vona Gábor többszöri felkérésére vállaltam végül a megmérettetést a Jobbik alelnöki posztjáért, és a kongresszus meggyőző arányban döntött úgy, hogy a következő két évben a párt alelnökeként kell szolgálnom a hazánk ügyét.

CSALÁDTÖRTÉNET

2005-ben jelent meg a Vármegyés a véres úton című önéletrajzi könyvem, amelyben a családomról is írtam, s én magam tettem említést arról a sokkról, ami fiatal felnőttként, politikai pályafutásom hajnalán ért, amikor megtudtam, hogy a dédnagyapám, Tutsek Gusztáv Vazul volt az 1956-os forradalom utáni megtorlások hírhedt vérbírója, aki több tucat hős forradalmárt ítélt halálra.

Annak ellenére, hogy Tutsek Gusztáv Vazul még a harmincas években elvált a dédnagyanyámtól, Budapestre költözött, és nem tartotta a kapcsolatot a gyermekeivel, nem tagadtam meg a rokonságot. Mindig azt mondtam, hogy úgy érzem, az életemmel a Tutsek Gusztáv Vazul által a családunkon ejtett szégyenfoltot is le kell mosnom. Bár 7 évvel a születésem előtt az én családomtól távol meghalt, tehát sohasem ismertem, a politikai ellenfeleim az első pillanattól kezdve az ellenem rendre meginduló aljas és hazug karaktergyilkosságokhoz használták fel a rokoni szálakat.

Tekintettel arra, hogy a közös vérvonal az egyetlen, ami engem Tutsek Gusztáv Vazullal összeköt, több interjúban is megemlítettem, hogy már csak a szülei miatt sem tagadnám meg soha, hiszen rájuk joggal lehetek büszke. Az édesapa, Tutsek Sándor ugyanis nemzeti érzelmű, a magyarságért harcosan kiálló országgyűlési képviselő volt, az édesanyja, székelyföldvári Szilágyi Izabella pedig egy nagy múltú erdélyi nemes család leszármazottja.

Egy ilyen interjúnak köszönhetően vette fel velem a kapcsolatot egy távoli rokonom, akitől megtudtam, hogy a székelyföldvári Szilágyi család a magyar történelem egyik kiemelkedő családjától, a horogszegi Szilágyiaktól származtatja magát, így közös ősöm van a nándorfehérvári diadal várkapitányával, Magyarország kormányzójával, Szilágyi Mihállyal, sőt az édesanyján keresztül, Mátyás királlyal is. Sohasem gondoltam, hogy pusztán az ősök tettei alapján bárkinek önmagát ostorozva egész életében szégyenkeznie kellene, vagy fordítva, saját tettek nélkül melldöngetve dicsekednie, de aki engem a vérbíró ősöm miatt támad, az mindig tegye hozzá azt a Szilágyi családot is, amely számos hőst adott a magyar nemzetnek.

A dédnagyapám, Tutsek Gusztáv Vazul és a dédnagyanyám, Szomora Margit házassági anyakönyvi kivonata a szülők – Tutsek Sándor és székelyföldvári Szilágyi Izabella – neveivelAz éppen aktuális birtokaik alapján az előneveiket többször változtató (Székelyföldvári, szentmihályfalvi, székelykocsárdi, borosjenői, horogszegi) Szilágyi család hosszú történetét a távoli rokonom több évig tartó kutatómunkával tárta fel. Ez igazolta a családi hagyományt, amely a horogszegiektől származtatta a családot.

A végső bizonyíték a Magyar Királyi Könyvekben van, ahol a családunk egyik felmenője, horogszegi-borosjenői Szilágyi Anna 1632-ben még horogszegi előnévvel van bejegyezve, majd az ág a székelykocsárdi királybíró Andrással és már ezzel az előnévvel él tovább. Két fiáról tudunk, Andrásról és Lászlóról. László lesz majd az, akinek András és Sámuel fia viszi tovább a székelykocsárdi ágat, és Miklós (szül 1728. körül) az, aki a székelyföldvári ág őse. Az ő fia az a János akivel a székelyföldvári ág kezdődik.
Az én ükanyámtól, Székelyföldvári Szilágyi Izabellától pedig egyenes út vezet ehhez a bizonyos Jánoshoz. Izabella édesapja (szépapám) Szilágyi Gusztáv, magyar királyi uradalmi intéző volt, 1909. december 3-án Aradon halt meg. Az ő édesapja id. Szilágyi Gusztáv (Écskán született 1819-ben, Kecskeméten halt meg 1900-ban) 1848-as honvéd százados, szolnoki mérnök volt, az ő édesapja, Szilágyi András (1791-1840) écskai földbirtokos volt a fia annak a Szilágyi Jánosnak, akiről fentebb írtam, s akivel a székelyföldvári ág elkezdődött. Szilágyi János egyébként aranyosszéki alkirálybíró volt.

DOKUMENTUMOK

Az ősöm, az 1819-ben született Szilágyi Gusztáv testvére, Szilágyi Jenő által készített eredeti kézirat a székelyföldvári Szilágyiak családfájáról.

Szilágyi N. Szilárd: a horogszegi Szilágyi család ébresztése (családtörténeti anyagból idézhető részek)

MÉDIA

This message is only visible to admins:
Unable to display Facebook posts

Error: This Page access token belongs to a Page that has been deleted.
Type: OAuthException
Code: 190
Click here to Troubleshoot.

KAPCSOLAT

[recaptcha]